Ami ma még csak valami rejtett url-ről elérhető béna tákolmány, mintha maga Benz mutogatná az első robbanómotoros hintót, ami alig pár méter után tönkremegy... szóval, a lelkesedésem kb. Benzével egyenértékű, és amióta abból a nagy homályos képből (ami már távolról nézve is kurvára biztató volt), szóval amióta a részletek kezdenek kirajzolódni, amióta látszik, hogy az a nagy homályos kép, az tényleg kurvanagy, és napról napra, hétről hétre csak a legapróbb részletei megfejthetők, néha azok se... szóval, azóta be vagyok zsongva.
Minden jó és minden rossz -- egy hatalmas kérdőjel összes áldása és rontása.
Igen, pontosan arról az amúgy pofonegyszerű struktúráról van szó, aminek még mindig nem találtam nevet, ami először 2010-ben jutott eszembe, ami soha eddig nem látott mértékű fúziót tesz lehetővé a verbális és a vizuális kultúra között, ami még mindig épp annyira felemelhet a mennyekbe, mint amennyire a pokolba is taposhat, ami pusztán egy lehetőség, vagy annak is csak az illúziója, ami aztán napról napra közelít a valósághoz, ami az az érzés, hogy valami újat alkothatsz, valami olyat hozhatsz létre, ami korábban nem létezett sehol...
Gondosan válogatott frusztrációk, félelmek és vágyak bújnak egy olykor erőteljesen, olykor harmatgyengén megszólaló mantra mögé: meg tudod csinálni, végig tudod vinni, végig kell vinned...
Ma eszembe jutott kisgyerek koromból egy jelenet, vagyis: inkább csak egy mondat, amely aztán jelenetek sorozatát hívta elő.
"Én is feltaláló leszek."
Elsős vagy másodikos lehettem, Árpi és Derva voltak a haverjaim, akikkel a szüneteket általában "knájtrájderezéssel" töltöttük. Fogócskáztunk, lényegében, csakhogy itt K.I.T.T. volt a fogó, és akit ő elkapott, az lett K.I.T.T., és annak kellett úgy szaladnia a többiek után, hogy futás közben a mutatóujjával scrollozik jobbra-balra maga előtt, mintegy utalva ezzel arra, hogy ő maga az akkoriban oly népszerű sorozat már-már isteni magasságokba gondolt (és titkon azért egy kicsit valódinak is hitt) gépjárműje, még sejtelmesen huhogni is kellett. Aki esetleg nem tudná: a sorozatbéli gépjármű egy fekete thunderbird sportautó volt, amely egy rakás csúcsképességgel rendelkezett. Beszélt, személyisége volt, leginkább egy angol úriember sznob karikatúrájára emlékeztetett, mindegy is, a lényeg, hogy az orrán folyamatosan egy fénycsík futott jobbra-balra. Ennek a szimulálása volt a mutatóujj funkciója.
A knájtrájderezés azonban főleg csak az órák közti szünetekre volt elég, a délutáni napközi sokkal tartalmasabb időtöltést kívánt.
Így jött képbe az időgépezés.
A történethez hozzátartozik, hogy szerencsés gyerekek voltunk mi: nem ismertük az iskolaudvar fogalmát. Na nem azért, mert egy belvárosi szűk utcába oltott, málló falú intézményt látogattunk, épp ellenkezőleg! A suliudvar beláthatatlan méretekkel rendelkezett, emlékszem, még harmadikosként is keveredtem olyan helyre, ahol azelőtt soha nem jártam.
Az iskola ugyanis a mai Bókay Kert területén helyezkedett el. Jó lenne biztosan tudni, hogy az az iskola még ma is működik, és a lurkókat, ugyanúgy mint minket, az egész területen belül oda viszik ki a tanárok, különböző alkalmakkor, vagy akár csak a délutáni foglalkozások során, ahová csak akarják..
Sportpályák, művelődési ház, uszoda, hatalmas mezők, dombok, erdők -- mindez persze gyerekszemmel tűnt csak igazán hatalmasnak, de akkor épp erre volt szükségünk. A jó ég tudja mekkora terület, de egész biztosan hektárban mérhető a legkönnyebben... egy szó mint száz: egy teljes tanévnyi napközit el lehetett volna tölteni más és más helyszíneken.
Az időgépezés javarészt a bokrosabb, erdősebb helyszíneken zajlott. Fák és cserjék közt mindig akadt egy talpalatnyi szabad hely, egy aprócska zug, ami elég volt ahhoz, hogy egy időgépbe képzeljük magunkat. Általában valami ág volt maga az Időkar, amit ha meghúztunk, egy másik idősíkba kerültünk. Alig sejtve valamit a történelemről, a fasz tudja, talán tényleg az időben utaztunk...
Árpi volt az, aki határozottan válaszolta, hogy feltaláló lesz, már akkor is, amikor először kérdezte tőlünk Zsóka néni, az osztályfőnökünk, hogy mik szeretnénk lenni, ha nagyok leszünk.
Fogalmam sincs, hogy ugyanezt válaszolom-e, ha nem hallom előbb Árpi válaszát, de mikor rám került a sor, nem tudtam mást mondani:
"Én is feltaláló leszek."
Valahogy így lettünk mi cimborák, és persze, hogy az időgépet akartuk feltalálni.
Mára kiderült, hogy az időgép mások reszortja lesz. Mindenesetre, imádnám, ha néhány év múlva egy kicsit valóban feltalálónak érezhetném magam, mert amit kitaláltam, az meg is valósul.
Az irány jó.
Mostanság némi szél is kerül a vitorlába, épp csak arra kell ügyelni, hogy megmaradjunk a fő áramlaton...
